Mindig is utáltam korán kezdeni a napot. Amikor csak tehettem délig aludtam, s a munkát kora délután kezdtem, igaz akkor hajnali órákig is képes voltam fent lenni. Megszoktam már ezt az életritmust. Nekem ez volt a természetes.
S most, hogy fél hatkor már talpon vagyok, olyan ez mintha valami számomra ismeretlen napszakot kellene felfedeznem. Rácsodálkozom a látóhatár fölött felfelé kapaszkodó hatalmas kerek naptányérra, ahogy vöröses ecsetvonásokkal festi meg a hézagos felhőket. Bár, innen a harmadikról úgy tűnik most, mintha nem is Keletről jönne ez a fény.
Nem is hagytam időt magamnak ezen tovább tűnődni, mert fel kellett ébrednem, készülődni, nem szerettem volna lekésni a buszt. Ezt végig gondolva, elővettem a cigarettás dobozt és rágyújtottam egy szálra.
Mélyen szívtam le a cigarettafüstöt, majd élvezettel eregettem ki, az ablakpárkányon könyökölve. Mennyi erőt is tud adni ez az egészségromboló nikotinos, dohányrúd. Valahogy nem tudok szabadulni tőle. Annyira, hogy a reggelt két szállal szoktam kezdeni, ahogy most is, a kávé mellé. Önkéntelenül hunyorítottam, a füstgyűrűben, de legalább kezdtem magamhoz térni, felébredni.
Ebben a fél éber állapotban újra rágondoltam Oszkárra, a sok szenvedésre, amit nekem okozott. Különös, hogy ennyi év után is, ilyen intenzitással képes betörni minden olyan percembe, amit gondolataimmal töltök. Akkor fogadtam meg, hogy férfi a szívemet többet nem fogja sem az egekbe emelni, sem a sárba taposni.